A templomban minden hónap utolsó vasárnapján úrvacsorai Istentisztelet van. Tegnap is volt. Kata a gyerekmegőrzőben szolgált, én pedig részt vettem az istentiszteleten. Úrvacsoráztam is.
Nagyon jó volt, már régen úrvacsoráztam, és a legutóbbi alkalom óta sokkal felszabadultabban tudtam részt venni a szertartáson.
Sorban álltam, aztán megkaptam a darabka kenyeremet, aztán a boromat is. Isten iszonyatos megkönnyebülést és örömöt adott azokban a pillanatokban. Mentem a helyemre és közben öröm járt át, olyan öröm, amilyet mindig is éreznem kellene. Aztán megláttam az embereket magam körül: mindenki búskomoran ült/állt/ment. Rossz volt rájuk nézni. A választott aláfestő énekek is inkább világvége hangulatot árasztottak, pedig szövegükből az Úrvacsora csodálatossága hangzott. Jézus nem azt akarta, hogy szomorkodjuk, hanem hogy örüljünk! Értem, hogy meg kell adni a dolog komolyságát, mert tényleg fontos dologról van szó. De ehez nem kell lehangolóan ballagni, mint a vágóhídra. Mindenkinek a komolyságot és meghittséget megtartva széles mosollyal a száján kellene ott lennie. Ebből a mosolyból és a szemekből ragyoghatna a hála és a szeretet Isten iránt, hogy ezt a szabadítást véghez vitte. Szeretnék mosolyogni, örülni ilyenkor! Ehelyett külsőmről visszafogva az örömöt belül örültem, ujjongtam, adtam hálát.
Biztos vannak olyan gyülekezetek, ahol úgy megy a dolog, ahogyan én képzelem. Nővérem mesélte, hogy az USAban részt vett egy Istentiszteleten, ahol az emberek ölelgették egymást. Na ott el tudom képzeni, hogy mindenki örvendezve veszi magához az Úrvacsorát!
